„Lovely profilból”
„Kedvelt gondolatai közé tartozott, hogy „odakint” - az ő kifejezésével - gondolatok tolonganak, s csak arra várnak, hogy az ember hívja őket”.
Amikor tegnap este elaludtam, azon gondolkodtam, vajon milyen lesz az önéletrajz, amit írni fogok.
Magamat ismerve azt tudtam, hogy nem túl hivatalos, inkább érzelmes, kissé terjengős…
1992. I. 10. Életem történetét elkezdem azzal, hogy megszülettem.
Akkor még valami teljesen szépbe és boldogba, ahogy mások, olyanba, ami már csak képeken létezik, és álmokban.
A kislány néha álmodozik róla, hogy ugyanúgy, ahogy mások, hazajön, és otthon anyu meg apu várja… álom, álom, édes álom…
Kár, hogy ő nem lehet olyan, mint mások…
De vissza a történethez!…
Iszonyú sok helyen laktunk anyuval meg a húgommal, amikből már nem sokra emlékszem, ami eszembe jut, az csupa kedves és vidám dolog… Barbie-s poszterek a falon, esti mesék, bújócska, amikor senki sem talált meg, pedig ott lapultam a teknő alatt… Amíg egyszer vége nem lett minden örömnek.
És már látok is magam előtt egy kislányt, aki nem érti, mi miért történik, hogy mért bántja őket az az idegen bácsi, akit anyu szeret…
Lassan már mindenkitől félni kezd, és akkor is maga elé emeli a karját, ha a közelébe jönnek, mert azt hiszi, hogy bántani akarják.
És így telik a „csodás” gyerekkor. Legalább emlékezetes...
Amikor a kislány nagyobb lett, történeteket kezdett írni, amiket filmeknek szánt.
Addigra már igazi, magába forduló különcöt csináltak belőle, aki senkiben sem bízik és sosem felejt.
A történetek egyénként nagyon változatosak voltak: volt köztük fantasy, szerelmi történet, sőt nyolc-tíz évesen egy Barbies-animációs filmes project is.
A következő nagy fordulópont a kis francia volt, akinek Doryval oldalt készítettünk, amit közösen akartunk felvirágoztatni, de később neki már nem volt elég ideje, és én vettem át a szerkesztést.
Ha nincs a honlap, valószínűleg ma sok minden más lenne az életemben.
Az első igazán jó történeteimet ide kezdtem el írni, néha egyedül, néha másokkal (Mia 1-3, Betolakodó), másodszor pedig itt ismertem meg azokat a nagyszerű lányokat, akik mondhatni életem első igazi barátai lettek, és azóta (13-14 lehettem akkor) is mindig ott voltak nekem, ha szükségem volt rájuk, és ezt soha nem fogom tudni eléggé meghálálni nekik…
2007 nyarán jött egy újabb regény, az Élet játéka, egy szerelemből, ami utólag már nem tűnik olyan lényegesnek, de akkor megihletett.
Ez az a regény, amit még a Novum Verlagnak elküldtem. De nem jelent meg.
És igen, még csak most jutottam el odáig, hogy arról az egy könyvről beszéljek, ami megjelent a LiLLi Kiadónál.
A Mindenki felnő egyszer, aminek a keletkezésére mondhatjuk, hogy olyan, akár egy álom, vagy egy tündérmese, 2007. szeptember 3.-án kezdődött, amikor az ifjú Lovely első napját kezdte a tizedik osztályban, és hazafelé indult az unokahúgával, aki attól a naptól ugyanabba az iskolába járt.
És amint elért a buszmegállóba, meglátott valakit, akit azelőtt még sosem látott, és valami furcsát érzett, amit képtelen volt megmagyarázni… de azért az anyja kocsijából, aki Őrbottyánban várta őket, még kinéz, hogy még egyszer vethessen egy pillantást erre a csodás szépségre, akibe, úgy tűnik, beleszeretett… az anyja fordul egyet a kocsival, és kopp… ő már le is stukkolta az üveget… jaaj…
Amikor az unokahúgáék elé érnek, még odasúg egy pár profetikus jelentőségű szót:
„…ha tudnád, milyen szép fiút láttam a buszon…”
És a sors kegyes Lovelyhoz (már épp ideje volt… khmm…) és a lába elé dobja a megismerés lehetőségét… sőt, annál sokkal többet is… lehetőséget adott, hogy egyszer az életében olyan boldog lehessen, amilyen még sosem volt, és még élete első csókját is megkaphassa, amire mindig annyira várt…
És ő retteg, hogy mindezt elvesztheti, ha eszébe jut ez a lehetőség, könnybe lábad a szeme…
De egyelőre olyan boldog, hogy új regénybe akar kezdeni, aminek a Névtelen project nevet adja, és amit sok összegyűrt próbálkozás után sikerül elkezdenie. Egy jelenettel, amiben egy lány a tanárával felesel, miközben a hátsó padban egy fiú egyre idegesebb lesz… a fiút az író Henry (később Henrypierre) Dawsonnak nevezte el, mert azt akarta, hogy ugyanaz legyen a monogramja, mint annak, aki miatt írni kezdte…
És amikor még csak pár oldal volt kész, Lovely a végtelen magasságokból a legsötétebb mélybe zuhant. A legnagyobb félelme vált valóra, és ő csak fekszik az ágyában, és a plafont tanulmányozza. De leginkább sírdogál.
Az egyetlen, ami szórakoztatja, miközben azon töpreng, hogy mi legyen az életével, a Névtelen project, ami időközben a „Minden könnycsepp őérte születik” címet kapta.
Amit végtelen boldogságból kezdett írni, most azért írja, mert úgy érzi, ez az, ami még értelmet ad az életének.
Így amikor befejezi, egy második részbe kezd.
Egy éjszaka, miközben próbál elaludni, rosszul emlékszik vissza egy Született feleségek-monológra, ami valójában így hangzott:
„Előbb utóbb mindannyiunknak felelősségteljes felnőtté kell válnunk... senki sem tudja ezt olyan jól, mint a kamaszok…”
De akkor csak ennyi rémlett:
„Mindenki felnő egyszer, senki sem tudja ezt olyan jól, mint a kamaszok…”
