füvesember, író, Pécs
1952-ben születtem. Ezt azért tartom fontosnak, mert ebből mindenki ki tudja számítani, ha akarja, hogy hány éves vagyok. A másik dolog, ami fontos az, Baja. Mert ott születtem. Ez annyira nem is fontos. Aztán Sellye. Ugyanis ott laktam 2 éves koromtól, és ott is jártam általános iskolába. Ott nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy mindig konfliktusba kerültem a tanáraimmal. Nem azért, mert rossz gyerek voltam, hanem azért, mert mindig mással foglalkoztam, mint kellett volna. Állandóan a pad alatt járt a kezem és mindenféle szobrocskákat gyurkáltam gyurmából. Az írásfüzetem meg egyenesen csapnivaló volt (a többivel együtt) mert mindig telerajzoltam mindenféle marhasággal, ami persze csak a tanárok szerint volt marhaság. Szerintem nem. A tanulmányi eredményem sem volt valami fényes, csak a rajz és a biológia. Nagyon sokat jártunk a haverokkal a környező erdőkbe, rétekre, ahol mindenféle tücsköt, bogarat szedtünk össze, amivel együtt aztán ki is dobtak otthonról.
Sokat jártam a nagyapámmal is mindenfelé. Ő bádogos volt. (sokat tanultam tőle) Megmutatta, hogyan kell nyírfát csapolni, nyírfavizet inni, melyek a jó gombák és melyek a rosszak. Melyik fának mi a neve, mire lehet használni. Na meg a szakmájára is tanítgatott. Aztán bekerültem a Művészeti szakközépiskolába. Igaz én nem akartam, mert cukrász szerettem volna lenni. Már tizenéves koromban szívesen sütöttem, főztem, és különösen jól tudtam a tortákat kidíszíteni. Gyönyörűek voltak. Csak az volt a bajom velük, hogy mindig megették az alkotásaimat. Szóval nem lettem cukrász, mert az anyai szigor nem engedte. „Édes fiam”- mondta anyám- „neked diplomát kell szerezned, le kell érettségizned, nem pocsékolhatod el a tehetségedet!” Így aztán négy évet a művészetiben töltöttem. Nagyon jó tanáraink voltak. Pl. Rétfalvi Sándor, ma már Kossuth díjas szobrászművész, Pattantyús József keramikus, Bizse János festőművész, Lantos Ferenc festő grafikus, Erdős János grafikus, Simon Béla festőművész, Voltak még mások is, de olyan régen volt, hogy most hirtelen nem jut eszembe mindenki. (majd később biztosan) Én a kerámia szakot választottam, mert az olyan plasztikus, és nagyon jó érzés az, amikor a „holt” agyag feléled az ember keze között és mindenféle formává alakul. Pécsett, kollégiumban laktam. Egy darabig. Amíg ki nem rúgtak. Ez persze nem pontos, mert nem rúgtak ki a szó szoros értelmében, hanem csak közölték anyámmal, hogy jó lenne, ha kivenne a kollégiumból. Lopás miatt. Nem is lopás volt az, hanem betörés. Nagyon sokáig dolgoztunk azon a napon. Még éjszaka is. Erdős tanár úr nagyon nehéz betűtípust adott fel, amit másnapra meg kellett volna rajzolnunk. Nagyon pontosan. Még tizedmilliméternyi eltérést is észrevett. (amilyen szemei voltak!) Szóval rajzoltunk, festettünk és közben éjféltájban megéheztünk. Mit volt mit tenni, kajánk nem volt és az ebédlőben dolgoztunk, kinyitottuk a konyhát (kulcs nélkül) és vacsoráztunk. Nem találtunk mást, csak tejfölt egy nagy bödönben és zsemlét, Nekünk nagyon ízlett, viszont a kollégium vezetőségének nem tetszett a dolog. Aztán Ottó barátommal albérletbe költöztünk. Nem kell mondani, de onnan is kirúgtak minket.
Nem tudom, hogy egy ilyen „magamról” szövegben le kell-e írni az egész „önéletrajzot”, vagy csak néhány részletet, vagy a mostani állapotokat, vagy miket, mindenesetre igazán úgy lehet megismerni valakit, hogy leírjuk, hogy hol élt, miket tett és hogyan. De most az jön, hogy miért kellett otthagyni az albérletet is. Tehát a Művészeti Gimnázium. Nagyon sokat kellett rajzolnunk. Mindenféle témákat, még tájképet is. Ki is használtuk a lehetőséget, még a kolesben is. Csak azt kellett mondani, hogy rajzolni megyünk a természetbe, és már mehettünk is. Így történt, hogy az albérletből is sokszor leléptünk tanulás helyett. Rajztábla a hónunk alá, rajzlap, néhány ceruza, radír és irány a Mecsek. Ottó hóna alatt még egy üveg rum is elfért. Kellemes tavaszi időben üldögéltünk a Jakabhegyi kilátónál, vázlatokat készítettünk és iszogattuk a rumot. Aztán már csak iszogattunk.( Ottó többet ) Aztán már nem csináltunk semmit. Az idő, meg haladt. Valahogy haza kellett volna mennünk, de Ottó barátom még a lábára sem tudott ráállni. Nemhogy menni. Nekem kellett lecipelnem a hegyről, felpakolni a buszra, majd ismét támogatni hazáig. Az állomáson laktunk valamilyen vasúti őrházban. Szerencsére még a háziak nem voltak otthon. Én lefeküdtem aludni és gondoltam, hogy Ottó is lefekszik. De nem. Valahogy magához tért és úgy döntött, hogy elszív még egy pipát. Én elaludtam. Ő is. Pipával a szájában. De a pipa kiesett a szájából, a parázs szétszóródott. Arra ébredtem, hogy a házian kiabálnak, hogy felgyújthatta volna a házat, meg különben is ilyen albérlők nem kellenek, és menjünk, ahova akarunk. Így lettem bejáró. Először vonattal jártam, de amikor a kalauz életveszélyesen megfenyegetett, meg, hogy eltöri a kezemet, ha még egyszer meglát a vonaton, akkor inkább busszal kezdtem utazni. Pedig nem is én gyújtottam fel egyik lányismerősünk haját, hanem az Ilpi, mert nem tudta kipöckölni a vonatablakon az égő gyufát. A tűzről jut eszembe, hogy nem csak gyújtottuk a tüzet, hanem oltottuk is. Nyáron nagyon sokat jártunk a strandra és az utunk egy learatott búzamezőn vitt keresztül. Skoda Béla, aki rokonom nálunk nyaralt és együtt mentünk azon a bizonyos napon a strandra. És akkor észrevettük a tüzet. Égett az egész tarló, és a rajta hagyott szalmakupacok. Ezt nem hagyhattuk annyiban. Nyers ágakat törtünk az árokparton és lelkesen nekiálltunk tüzet oltani. Sikeresen. Vagy másfél órai emberfeletti küzdelem után mindent eloltottunk, a parazsat eltapostuk, és aztán szaladtunk, mert a búzaföld gazdája ugyancsak megkergetett bennünket. Nem tudhattuk, hogy szándékosan gyújtották fel tarlóégetés céljából. A strandra nem engedtek be, mert olyan koszosak voltunk, hogy a pénztáros azt mondta, menjünk előbb haza fürödni, mert így nem mehetünk a vízbe, hiszen akkor azonnal le kellene cserélni az egészet. Még mindig a gimis évek. Nagyon szép telek voltak annak idején. Emlékszem a sellyei parasztok november végén lecserélték a szekerek kerekeit szántalpakra és csak február végén cserélték vissza. Addig volt hó. Olyan is megesett, hogy reggel 6 órakor elindultunk iskolába a busszal és este 9-kor értünk haza úgy, hogy még csak Pécs közelébe sem értünk, és Nagycsánytól gyalogolnunk kellett, mert a busz egyik ékszíja elszakadt, aztán meg a vasúti átjáróban karambol volt. Már azon tanakodtak az utasok, hogy kit esznek meg, de szerencsére a diákoknak általában a szülők csomagoltak ennivalót, és azt megosztottuk a többi utassal. Tehát életmentő is voltam, csak nem kaptam érte érmet. A tél azért is jó volt a gimiben, mert tesi órán a Tanárképző főiskolára jártunk úszni. Jó volt, mert útba esett a „Jópajtás” söröző és oda odafelé és visszafelé is be lehetett térni. Meg is tettük. Szegény Sücit vagy két óra hosszat rejtegettük a hátsó padban egyszer, mert többet ivott egy kicsit a kelleténél. Nem derülhetett ki a baleset, mert az apja volt a tesitanár. Ezért haza sem mehetett. Hát eldugtuk. Nem csak a korsóemelgetés volt a sport, meg az úszás. Szünetben sokat kosaraztunk. El is neveztek „Gölögyének” mert én vettem ki mindig a labdát (gölögyét) a gazdasági irodából, személyi igazolvány ellenében. Később „Grubits” lett a becenevem. Egy régi tanuló után, akiről azt tartották. Hogy majdnem olyan rendetlen volt, mint én. De felülmúltam. Mint minden jó előbb-utóbb, ennek is vége lett. Leérettségiztem. Nem jellemzem az érettségi bizonyítványom. Ami kellett az, jó lett. A szakmai tárgyak jók, ábrázoló geometria jeles, rajz közepes, a többiről ne beszéljünk. Illetve nem írok róla. A kerámia vizsgám az nagyon érdekes volt. Most már, így messziről. Azt a feladatot kaptam: idézem, -„képzelje el, hogy Kádár elvtárs az iskolánkba látogat. Készítsen neki egy dísztálat ajándékba, ami kifejezheti a hazafiasságot, a szocializmus eszméjét”. Hát mit mondjak? Milyen tálat lehet készíteni? Lett amilyen lett. Piros fehér zöld csíkokkal, vöröscsillagos rátéttel a közepén meg címerrel. „Csodálatos lett”. És négyes. Érettségi után kezdődtek a dolgos hétköznapok. Ajánlottak egy jó kis állást a Kishajmási Agyagipari Műveknél. Dolgozgattam ott egy darabig, de hamar meguntam. Igaz sokkal többet tanultam a szakmáról attól az öreg (idős) fazekastól (Sanyi bácsitól) aki Mezőtúrról jött, és a kisujjában volt a mesterség. Csakhogy én alkotni szerettem volna, viszont ott sorozatgyártás kezdődött kisipari módszerekkel. Volt olyan nap, amikor az „öreg” boroskancsókat korongolt, nekem a feladatom, pedig a poharak jutottak. Napi 150 darab. Mint egy robot. De tényleg sokat tanultam. Megismerkedtem a kemenceépítés fortélyaival, mázkeveréssel. Meg sok mindennel. Mivel nem tetszett ez a munka, ott is hagytam őket. Hazamentem Sellyére, és mivel a nagyapám a malomban dolgozott valamikor, ott kezdtem dolgozni a pájlerájban. (hogy ezt így kell-e írni azt nem tudom, de így mondták) Ideérkezik a liszt a szitapadlásról, azt zsákokba kellett tölteni (egy zsákba 80 kilót) és átszállítani a raktárba. Nem volt könnyű. De legalább megerősödtem.
A malom után kezdtem meg pedagógusi pályámat. Én megint csak nem akartam, de anyám rámripakodott: - Édes fiam, neked diplomát kell szerezned, nem pocsékolhatod el a tehetségedet!- De elpocsékoltam. Jelentkeztem a Tanárképző Főiskolára. És tanár lettem. Még mielőtt felvettek volna, már kaptam állást. Magyarul nem tudó gyerekeket kellett felkészítenem az iskolás évekre Gilvánfán. Mit mondjak, csodás volt. Reggelente úgy kellett a gyerekeket összevadászni a faluban. Volt, akit bevetettek az ágyba, hogy ne kelljen iskolába mennie, de észrevettük a főnökömmel, és kiszedtük a gyereket az ágyból, és vittük az iskolába. Némelyik gyereket úgy hozták iskolába, hogy már félig részeg volt. Öt éves gyerek! Reggelente az apjával együtt mentek a kocsmába, mindegyik megitta a maga felesét, és ment ki-ki a saját útjára. Az apa az uránbányába, a gyerek iskolába. Érdekes az, ami akkoriban történt. A bányászok elég jól kerestek, csak a pénz a kocsmába vándorolt, mert ki kellett fizetni a havi adóságot. De volt olyan is, aki nem költötte el már az első nap a hűségjutalmát, hanem színes TV-t vett rajta. Volt is öröm a családban. De aztán jöttek a gondok is. A TV nem akart működni. Az istennek sem! Ki kellett hívni a szerelőt, aki viszont kiderítette, hogy a házban nincs is áram, Még a környéken sem. Különben ezek a családok némelyike olyan körülmények között lakott, amit csak kevesen tudnak elképzelni. Emlékszem laktak még néhányan a környező erdőben földbe ásott gödörben, amit néhány ággal, gallyal takartak be. Nekem nem is avval volt gondom, hogy veremházat készítettek, hanem avval, hogy milyent! Amikor Sellyén laktam még nem sokan termeltek dinnyét a környéken, Hortról jött le egy család, földet béreltek és egy földbe ásott veremházban laktak egész nyáron. De ott náluk tisztaság volt, rend, némi bútor az asztalon terítő, szőnyeg stb. De elég Gilvánfából. Nekem is elég volt egy évig. Onnan Csányoszróba kerültem, mint képesítés nélküli tanár, aztán Kétújfaluba, aztán Vajszlóra, aztán Pécsre.
Nagyfenyvesi László saját weblapja
