Rólam röviden…
1955-ben születtem Budapesten.
Iskoláimat Pécsett végeztem. Néhány évig Pécsett dolgoztam könyvelőként, majd férjhez mentem, és Kékesdre, egy világvégi kis faluba költöztünk. Három gyermekem született. Ők ma már felnőtt emberek, sőt két kis unokám is van. Néhány éve visszaköltöztem Pécsre.
A mai napig sem tudom viszont eldönteni, hogy egy lakatlan szigeten, vagy egy nyüzsgő nagyváros közepén szeretnék élni. De lehet, hogy ezt nem is kell eldöntenem… elég, hogy legyen választási lehetőség…
Diák koromban rengeteget olvastam. Igazi mindenevő voltam.
A sci-fivel szinte véletlenül találkoztam.
Éppen egy könyvesboltban válogattam, amikor egy színes borító felkeltette az érdeklődésemet.
A „Galaktika” első száma volt ez a kérdéses kötet, címlapján egy H.Bosch festménnyel…Otthon aztán leültem, és egy szuszra elolvastam az egészet. Emlékszem, különösen a „Tranai” világa ragadott meg… a „Cicamackó bár”… a felrobbantható elnök… a sztázis… stb….
Ebben az időben ömlengős, terjedelmes, nagyon lányos verseket irkáltam… Persze szigorúan csak az asztalfióknak… Az olvasmányélmény hatására fogtam az egész paksamétát, és eltüzeltem.
Megpróbáltam novellákat írni…persze ezeket is szigorúan csak magamnak…
Állandó olvasója lettem a Galaktikának, és minden másnak, ami magyarul megjelent, és sci-fi volt.
1994-ben a Galaktika novella pályázatot hirdetett.
Az esélytelenek bátorságával beküldtem három rövid történetet.
(„Szabálytalan parkolás”, „ A rémliba”, „Miért kevés a tőkehús…”) Legnagyobb meglepetésemre harmadik díjat kaptam.
A három beküldött történetem pedig megjelent a Galaktika 172. számában, 1995 januárjában.
Amikor Kuczka Pétertől átvettem a díjat, bíztatott, hogy írjak.
(Kuczka Péter javasolta, hogy mivel a nevem nagyon hosszú, (Bornemisszáné Kósa Katalin) szerepeljek B. Kósa Katalin néven. Tetszett az ötlet, azóta is így használom a nevem.)
Nagyon jól esett az elismerés, a biztatás. Írtam is gyorsan néhány történetet, és elküldtem Kuczka Péternek. De mire megjelenhettek volna, sajnos megszűnt a Galaktika.
Nagyon lelombozódtam… Úgy éreztem, kiszalad a talpam alól a talaj…
1997-ben megjelent nagy örömömre az X-magazin.
Itt sikerült publikálnom „Bab” c. novellámat, majd egy tematikus pályázatukon harmadik díjat kaptam „Egyedül” c. írásomért.
De ez a boldogság sem tartott sokáig.
Sajnos hamarosan az X-magazin is megszűnt.
Megalakulása óta tagja vagyok az Avana egyesületnek.
2003-as Preyer Hugó emlékére meghirdetett novella pályázatukon harmadik díjat kaptam a „Yun hava”c. írásomért.
A díjazott novella a „Föld-varázs” c. versemmel együtt az akkor induló Új Galaxis antológia második számában jelent meg, 2003 novemberében.
2004. júniusában a Hetedhét-határ c. magazinban megjelent a „Váci utcán, Váci utcán…” c. novellám . (Ennek a publikációs lehetőségnek sajnos nem lett folytatása.)
2004 óta az Új Galaxis antológiában megjelent a „Galakt-tourist”, a „Manna kft.”, a „Koncertfelvétel”, a „Bársony színe”, a „35 féle mustár”, a „Pixtuk”, az „Ölelés”, az „Érzékek óvodája”, az „Sms Caesarnak”, a „Hódító Mandúr”, és az „ A végső fázis” c. novellám.
A sci-fin kívül, és azzal összefüggésben még nagyon sok minden érdekel.
Foglalkoztat a történelem, a régészet, a közgazdaságtan, a csillagászat, az űrkutatás, a vallások, a mitológiák, a hiedelmek, a szokások, de leginkább az emberek viselkedésének mozgató rugói.
(2007-ben, a H-con-on tartottam is egy előadást „Mitológia tegnap, ma és holnap” címmel.)
Engem soha sem az ötleteim technikai megvalósíthatósága foglalkoztat, hanem sokkal inkább a technikai és egyéb változások hatása az emberekre. Legtöbbször átlagembereket helyezek extrém helyzetekbe. Korai novelláimban gyakran szerepeltek a saját gyermekeim is, de a mai napig is minden történetem minden szereplőjét távolabbi, vagy közelebbi ismerőseim valóságos tulajdonságaiból rakom össze. Fontosnak tartom, hogy szereplőimet létező emberekről mintázzam, mert az teszi hitelessé, valószerűvé a legfantasztikusabb történetet is.
Alkotói módszerem valószínűleg elég egyedi, és a mai világban talán kissé különcnek is számít.
A mai napig is tollal írok papírra.
Kisméretű iskolás füzeteket használok, amiknek csak a jobb oldalára írok. Így hirtelen felindulásból papírra vetem a történet fő vonulatát. Az üresen hagyott bal oldalakra irkálom be azt, ami később eszembe jut. Többször is átrágom, javítom, kiegészítem, a pótlásokat a helyükre nyilazom.
Aztán ezzel a más számára áttekinthetetlen salátával leülök a gép elé… és begépelem.
Persze nem szó szerint… még ilyenkor is csiszolgatok…
Tele vagyok ötletekkel, amiket aztán vagy megírok , vagy nem…
Egy barátom szerint én egy olyan „szűkszavú” író vagyok, aki rögtön csak a válogatott műveit írja meg. Lehet, hogy igaza van… De ami nem fér bele a válogatásba, azt lehet, hogy nem is érdemes megírni…
