Kedves napilapomban, a Magyar Nemzetben jelent meg néhány évvel ezelőtt Szilvásy Nándor rajza – egy időben heti, olykor napi gyakorisággal láttak ott napvilágot az ő művei, de mások kvalitásos rajzai is, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e újra visszacsempészni őket a hasábok közé –, amely tömörségét, szellemességét illetően jellegzetes "Szilvásy-opusznak" mondható. Harapófogót látunk a rajzon, amelynek azonban nem egy, hanem két pofája van, s ha szorítana az egyik, szorít a másik is – vagy éppen kölcsönösen megakadályozzák egymást feladatuk végrehajtásában.
Akár aktuálpolitikai célzásokat is kiolvashatnánk a rajzból, de gyanítom, nem a pártközi harcok foglalkoztatták készítőjét. Sokkal inkább az általánosítható igazságok, az élet, a gondolkodás természetrajza, ellentmondásossága – és persze az, hogy minél frappánsabban, tömörebben fogalmazza meg mondandóját.
Sok száz rajzot készített akkoriban. Két hagymát rajzolt le az egyiken, amint véletlenszerűen egymás mellé gurultak, s elszáradt, elhajlott szárukkal mintegy összekapaszkodva várják a hagymaszüret végét. Ha más nem, ez a két hagyma emlékeztetheti nézőit, hogy rajzolójuk éppen Makón született 1927-ben, hetvenöt évvel ezelőtt. A két hagymából két fej, két különböző karakter lesz a következő rajzon, a harmadikon két madár, széttárt szárnyakkal, kitátott csőrrel, mintha azon tanakodnának, hogy merre is röpüljenek az őszi Balaton víztükre vagy a Balaton-felvidék sárguló-vöröslő lombjai fölött. A madarak újra és újra visszatérnek a rajzokon, ahogyan a festéktubusokból formálódó különös lények, a Szilvásy-féle szalamandrák.
Az egyik lapon oszlopos, timpanonos épület falain kúsznak föl a bohókás állatkák, a másik rajzon hátulról látjuk a Parlamentet, egyetlen lapból formálódik a sziluettje, gerendák támasztják ki hátulról, mint a színházi kulisszákat. Melyik a valódi világ? – kérdezi a két, könnyed vonalakkal papírra vetett kompozíció. Az, amelyet a képzeletünk segítségével formálunk magunk körül, vagy az, amelynek létezését a tömegkommunikáció, a politikusok megnyilvánulásai kívánják hitelesíteni?
Létezik persze Szilvásy Nándor számára másféle színház is, olyan, amelyik tényleg volt valamikor, mára azonban csak az ő rajzán él tovább, hiszen lebontották – ez a makói színház. Síneket, szemaforokat rajzol, a családi hagyományokra, a vasutas nagyapára, édesapára emlékezik ebben, ezzel, de talán arra az útra is, amely térben, időben messzire vezette a gyermekkori tájtól. Egészen a Balaton-felvidékig, amelynek szelíd lankáit éppen olyan szívesen rajzolja, mint a tó víztükrét, a parti nádast, a nyári fürdőzőket, a vitorlásokat vagy éppen a különböző színű, eredetű macskákat, amelyekben egy dolog mindenképpen közös: a maguk törvényei szerint élnek, ha úgy van kedvük, elfogadják a szeretetet, a kényeztetést, de mindig ők szabják meg a feltételeket.
A vitorlásokkal, macskákkal, madarakkal, szalamandrákkal benépesített Balaton-partig azonban legalább olyan hosszú az út Makótól, mint Jeruzsálemig, különösen, ha Budapestet is érinti közben a vándor. Márpedig Szilvásy Nándor életének jelentős része Budapesthez kötődik. Itt kezdte egyetemi tanulmányait a Műegyetem építészkarán, hogy azután 1947-ben átpártoljon az Iparművészeti Főiskolára, 1949-1952 között pedig a Képzőművészeti Főiskolán tanuljon. A diplomázása utáni évtizedeket rokonszenves szerénységgel egyik kiállítási meghívóján ő maga így foglalta össze. "Pályámat mesekönyvek illusztrálásával kezdtem. 1956 néhány év publikálási kényszerszünetet hozott. Autonóm rajzok sokasága és egy kamaratárlatnyi kollázs volt a hozadéka ennek a kényszerszünetnek. 1960-tól az alkalmazott grafika biztosította számomra a megélhetést. Plakátjaimmal több díjat nyertem itthon és külföldön is."
A tömörség nemcsak rokonszenves, de alkalmat ad arra is, hogy újabb adalékokat, dátumokat, tényeket illesszünk az olvasottak mellé, hogy ha nem is teljességében bemutassuk a pályát, de legalább érzékeltessük annak ívét, gazdagságát. Érdemes mindjárt említeni a tényt, hogy olyan mestereknél tanult a főiskolán, mint Koffán Károly, Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Miháltz Pál. Azt is, hogy öt alkalommal, 1960-ban, 62-ben, 72-ben, 74-ben, 76-ban nyert díjat Az év legjobb plakátjai versenyen és kiállításon. 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1968-ban különdíjat a Varsói Nemzetközi Plakátkiállításon, 1977-ben a melbourne-i The Universal Language of Posters kiállítás és verseny első díját nyerte el. 1978-ban Érdemes Művész lett, s megkapta a békéscsabai I. Országos Alkalmazott Grafikai Biennálé fődíját is, a következő évben a poznani Vásárplakátok kiállítás első díjával ismerték el teljesítményét.
A magyar alkalmazott grafika, plakátművészet fénykorát jelentették azok az idők, különösen a kulturális területhez kapcsolódó munkák értek (érhettek) el kimagasló színvonalat, hiszen itt volt a lehetőség arra, hogy a politika napi elvárásától, az ideológiai szigortól viszonylag függetlenül dolgozhasson a tervező. Inspiráló volt a légkör, s a legjobbak, akik közé ő is tartozott, újabb inspirációkat adtak pályatársaiknak, a következő generációknak, akik azután egészen a nyolcvanas évek végéig tovább gazdagították a magyar plakát eszköztárát, lehetőségeit, újabb sikereket érve el jelentős nemzetközi fórumokon is – mindaddig, amíg a helyzet gyökeresen meg nem változott, részben a politikai átalakulások, részben a multinacionális végek megjelenése, részben egy új, "nagyüzemi" technológiával, a nemzetközi standard elvárásai szerint dolgozó, gyakran egyenesen a külföldön már sikeres sémákat adaptáló reklámipar kialakulása miatt.
Izgalmas plakátokat a magyar utcán ma már csak akkor látunk talán, amikor Óriásplakát pályázatot rendeznek a Hősök terén. A hatvanas és főleg a hetvenes évek azonban igazi virágkort jelentettek, s abban, hogy ez így alakult, nem kis szerepe volt Szilvásy Nándornak. Az 1972-ben rendezett 6. Magyar Plakátkiállítás általa készített plakátja igen hatásosan fejezte ki, milyen erőt képvisel egy-egy kiváló alkotás. Szamosi Ferenc a homo placatus, a plakátember alakjában magának a műfajnak az emblémáját fedezi föl, hiszen, ahogyan fogalmaz, egy mai, ízig-vérig modern képzőművészeti műfaj legmarkánsabb, legkarakteresebb tulajdonságát sikerült a művésznek egyetlen tömör, drasztikus, szándékosan nyers, goromba képi jellé sűríteni. Hasonló erényeket emel ki a plakáttervező munkásságának egészéről szólva Bakos Katalin is, amikor megjegyzi: "Munkái magját hatásos, feltűnő és kifejező erejű metafora képezi…"
Azután, ahogyan az ez év nyarán a veszprémi Vár Galériában rendezett Szilvásy Nándor-kiállítás, a munkásságának utolsó tíz évéből válogatott összeállítás jelezte, igazi váltás következett a korábbi, sikerekben gazdag évtizedek után. Nem mintha nélkülöznünk kellene erőteljes vonalrajzának, expresszív színvilágának, a groteszk, az abszurd, az irónia jelenlétének, a szürreális fogalmazásmódnak a jelenlétét, ezek az értékek jelen vannak az utóbbi tíz év alkotásaiban is – miközben éppen a műfajból következően újak társulnak hozzájuk. Az alkalmazott grafika területéről az autonóm művészetére való átlépés mintha az utolsó korlátokat is ledöntötte volna, ahogyan a művek mutatják, a teljes művészi önmegvalósítás lehetőségét adta meg számára a táblakép műfaja. "Mostan színes tintákról álmodom" – idézte Kosztolányit a tárlat meghívóján. S magán az álmodón kívül ki határozhatja meg, hogy milyen színek ragyognak föl a szem előtt?
Megtalálta volna a művész Révfülöpön s a környező tájban a teljes világot? Vagy azokat az inspiráló hangulatokat, látványelemeket, amelyekből kiindulva, amelyeket átírva a művészi képzelet által létrehozható univerzumot megteremtheti? Erről is, arról is szó van, hiszen a konkrét, a térben, az emberi létezés megszokott keretei között elhelyezhető motívumok éppen olyan hitelesen jelennek meg, mint azok, amelyek egy emberen túli világban, a madarak, képzelt lények, játékosan groteszk szörnyecskék világában teremtik újjá, ha úgy tetszik a hétköznapi lét nehézkedési törvényeitől immár megszabadult életet.
Igazi "balatoni" példa az előbbi változatra a Kánikula, amelynek izzó sárgás felületében, felragyogó kék ablakaiban benne van mindaz a szépség és gyötrelem, amelyet Közép-Európa forró nyarai hoznak magukkal. A másik izgalmas mű a Vonatablakból, az elsuhanó táj elmozduló képeivel, színfolttá olvadó részleteivel, amelyek egyszerre biztatják nézőjüket a megállásra, közelítésre, arra, hogy a mozgást folytatva új és új részleteket lásson meg, halmozzon fel emlékezetében, s persze arra is, hogy újabb megfeleléseket keressen-találjon a Szilvásy-rajzok és festmények között. .
Szilvásy Nándor világa éppen azért izgalmas, mert egyszerre kíséreli meg a közelítést a tájhoz, az élet látható, illetve elvont értékeihez, s azt, hogy egyre tágítsa azt a világot, amelyet a művek révén a magáénak mondhat. Jó példa erre az a képpár, amely a tavalyi Orbis Pictus kiállításon is szerepelt. Úgy idézi meg a pannon táj történelmi emlékeit, értékeit, hogy miközben a maga valóságában, karakteres voltában jelenik meg egy-egy monumentum, a részletekből összeálló egész több mint az összeadott értékek összege, egy magasabb szinten megjelenő szellemi, érzelmi egység, teljes egész, amely azonban nem zárul önmagába, hanem újabb értékekkel gazdagodik.
E teljességen belül kap igazi értéket, értelmet az a felszabadultság, játékosság, amely Szilvásy Nándor festményeit jellemzi. Kaméleonok, selyemsárkányok, verekedő kakasok, vörös macskáklakta űrállomások jelennek meg a festői részletekben és grafikus elemekben egyaránt gazdag felületeken, pulykák vonulnak – hová is, talán az öröklét felé? –, az ördögszekéren Ördögbanda muzsikál önfeledten. Az egyik festményen tanácskozásra gyűlnek össze a madarak, a másikon, mintha csak az előbbi különös konferencia döntésének tennének eleget, a madarak látogatást tesznek a repüléstörténeti múzeumban. Tudják, hogy a tudomány szempontjai szerint ők valahol a kiállítás elején szerepelnek, az ősi, avult eszközök között, de azt is tudják, hogy madárszárnynál tökéletesebb eszközt még a nagy Leonardo da Vincinek sem sikerült kitalálnia. Mintha csak azt akarná mondani a festő "madárnyelven", hogy akármennyit is beszélünk művészetről, szempontokról, tudományos kategóriákról, az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a szabadságot a művészetben és a művészet által.
P. Szabó Ernő
1947-1949 Magyar Iparművészeti Főiskola; 1949-1952: Magyar Képzőművészeti Főiskola, grafika szak, mesterei: Koffán Károly, Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Ék Sándor, Miháltz Pál. 1960, 1962, 1972, 1974, 1976: Az év legjobb plakátja kiállítás és verseny díjai; 1962: Munkácsy-díj; 1968: Varsói Nemzetközi Plakátbiennálé különdíja; 1977: a melbourne-i The Universal Language of Posters kiállítás és verseny első díja; 1978: érdemes művész; I. Országos Alkalmazott/Terv. Grafikai Biennálé fődíja, Békéscsaba; 1979: poznańi Vásárplakátok kiállítás első díja. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége (1966: választmányi tag), Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrikeret tagja. 1986-1988: a Kontakt Design Stúdió vezetője. 2000-től az Új Horizont művészeti szerkesztője. 1952-1958 gyermekkönyveket illusztrált, rajzaival szerepelt kiállításokon. 1959-ben kapta az első plakátmegbízását, ettől kezdve aktív és sikeres tervezőgrafikus, a magyar kortárs plakátművészet meghatározó személyisége. Fő területe a kulturális, kereskedelmi és politikai plakát, az embléma és a kiállításgrafika. A Papp-csoport tagja. Mindvégig megőrizte érdeklődését az autonóm rajz és az illusztráció iránt is, munkáit a 60-as években rendszeresen közölte az Élet és Irodalom és a Budapester Rundschau, a 70-es években az Élet és Irodalom és a Magyar Hírlap, 1994-től a Magyar Nemzet. 1990-ben Budapestről Révfülöpre költözött, és teljesen a festészet és autonóm rajz felé fordult. Párhuzamosan sokféle előadásmódban dolgozott, nem alakított ki azonosítható egyéni kézjegyet. Munkái magját hatásos, feltűnő és kifejező erejű metafora képezi, mint a Nemzetközi nőnap (1975) életfája, a 6. magyar plakátkiállítás P-betűből alkotott kiáltó fej-láb emberkéje (1972). A művészi tömörítés készsége, a sík- és térelemekkel elért optikai hatás adekvát választása és szellemes megoldása alapozta meg a Budapesti Nemzetközi Vásár máig érvényes emblémáját bevezető plakát sikerét is (1971). Az erőteljes vonalrajz eszközével készülnek részletezőbb, leíróbb kompozíciói (A boldog Alexandre, 1968) az ábrázoló elemet háttérbe szorító, vonalritmust hangsúlyozó síkszerű rajzai (III. Ötéves terv, 1969) és karikaturisztikus megoldásai (Felmegyek a miniszterhez, 1960). A körvonalat modellálással párosító rajzzal vagy redukált foltszerű ábrákkal jelet teremt leírás helyett (G+P kiállítás, 1968; Meztelen diplomata, 1963). Természetes eszköze a fotomontázs (Placido, 1962; Angol portré, 1973). Kerülte a pátoszt, politikai témáknál a színdinamikára és a konstrukcióra épít, filmplakátokban gyakran nyúl a groteszkhez, abszurdhoz vagy szürreálishoz (Imposztorok, 1969). Kereskedelmi plakátjai humorosak (IBUSZ, 1961) vagy tárgyilagosak, jelszerűek (Budapesti Ipari Vásár, 1960). A vastag, sötét kontúrok közül felvillanó intenzív színfoltokkal zárt festői kompozíciót alkot cirkuszplakátjain, és néhány idegenforgalmi, kulturális hirdetményen (Cirkusz Balkán, 1966; Dunaújváros, 1962; Egy éj a kopár hegyen, 1978). Ez az intenzív színesség szabadul fel az utóbbi években készült absztrakt, expresszionista festményein.
Mesterei:
Koffán Károly, Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Ék Sándor, Miháltz Pál.
Egyéni kiállítások:
1965, 1973 • Makó
1974 • Helikon Galéria, Budapest
1976 • Plakátmúzeum, Emmerich
1978 • Műcsarnok, Budapest • Uitz Terem, Dunaújváros
1979 • Miskolc
1989 • Makó
1994 • Tóparti Galéria, Révfülöp
1996 • Vörösmarty Színház Galéria, Székesfehérvár
1997 • Kápolna Galéria, Szigliget
1998 • Helikon Kastélymúzeum, Keszthely • Makó.
Válogatott csoportos kiállítások:
1954, 1955 • 5., 6. Magyar Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok, Budapest
1955 • Képzőművészetünk tíz éve, Műcsarnok, Budapest
1956 • II. Magyar plakátkiállítás, Műcsarnok, Budapest
1958 • III. Magyar Plakátkiállítás, Nemzeti Szalon, Budapest
1960 • Magyar Plakát-Történeti Kiállítás 1885-1960, Műcsarnok, Budapest
1961 • IV. Magyar Plakátkiállítás, Ernst Múzeum, Budapest
1961, 1962 • Prix Toulouse-Lautrec, Nemzetközi filmplakát kiállítás, Salle Rameau, Párizs
1963-1983 • Papp-csoport kiállításai, Dorottya u. Galéria, Budapest
1963-1966, 1968, 1970 • Nemzetközi Plakátbiennálé, Varsó
1966, 1968, 1970 • Országos plakátkiállítások, Műcsarnok, Budapest
1970, 1974, 1978 • Nemzetközi Alkalmazott Grafikai Biennálé, Brünn
1975 • Jubileumi plakátkiállítás, Szépművészet Múzeum, Budapest • Nemzetközi antifasiszta plakátkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1980-1982, 1988 • I., III., VI. Országos Alkalmazott/Terv. Grafikai Biennálé, Békéscsaba
1985 • 40 alkotó év, Műcsarnok, Budapest • Nemzetközi Plakát Triennálé, Toyama
1986 • 100+1 éves a magyar plakát, Műcsarnok, Budapest
1989 • Emblémák, Pécsi Kisgaléria, Pécs
1996 • Plakát Parnasszus I-II., Szent Korona Galéria, Székesfehérvár
1995, 1997, 1999 • Balaton Tárlat, Balatonalmádi
2001 • Orbis Pictus, Veszprém.
Irodalom:
Dutka M.: Fiatal művészek az Ernst Múzeumban, Irodalmi Újság, 1955. június 18.
~, Neue Werbung, 1964/7.
~, Budapest, Gebrauchsgraphik, 1964/4.
Graphis, Zürich, 1966
Vadas J.: Hűtlen közelképek, Élet és Irodalom, 1974. május 4.
Vadas J.: Újévi hamis kártyák, Élet és Irodalom, 1974. január 12.
Vadas J.: Címerünk mestersége, Élet és Irodalom, 1976. január 17.
Hudra K.: ~, Művészet, 1988/6.
A művész mesterei:
Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Ék Sándor, Koffán Károly.
Kapcsolódó linkek:
http://www.festomuvesz.hu/szilvasy/szilvasy.htm
http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/szilvasy_nandor
Fagyöngy-civilizáció c. könyvet Szilvásy Nándor illusztrálta; A fagyöngy-civilizáció c. könyv bemutatója Alsóörsön
