Fáji Fáy Gedeon Béla a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának kommendátora volt. 1915 november 27-én, Budapesten született, 2006 február 7-én Regensburgban hunyt el. Kérésére halála után jelenhetett csak meg műve, a Szellemi képsorozat. (Megnézem!)
A Johanita Lovagrend Magyar Tagozatának korábbi káplánjaként másfél évtizeden keresztül példaképemnek tekintettem egykori vezérlő kommendátorunkat, Fáy Gedeont. És mert belülről ismerem Rendünk szellemi-lelki elvárásait, bizonyossággal mondhatom, hogy sokan közülünk így néztünk fel őreá.
Napjaink kavargó világában, mind a politikai életben, mind a társadalmi érintkezések során ritka a példakép, mint a fehér holló. Miért tekintettünk, és tekintünk mindnyájan ilyen bizalmas szeretettel az elköltözöttre? Azért, mert Fáy Gedeon a lovagi erények megtestesítője, a hit védője és bátor hirdetője volt. Mielőtt mint teológus felmutatnám az elköltözöttnek ezt a lelki arculatát, legyen szabad ismertetnem kilenc évtizedre terjedő földi életének főbb vonásait.
A fáji Fáy családnak abból az ágából származott, amely a magyarságnak a „nemzet napszámosát”, Fáy Andrást is adta.
Édesapját anyai nagybátyja örökbe fogadta, ezért 1954-ig mind ő, mind nővére, Ida, a neves úrlovasnő, a Fáy-Halász nevet használta.
Fáy Gedeon 1915-ben született. Középiskolai tanulmányait a budapesti Piarista, majd a gödöllői Premontrei Gimnáziumban végezte, ahol 1934-ben érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán 1939-ben államtudományi doktorátust szerzett, de ezzel párhuzamosan elvégezte Bécsben a Konsularakademie-t, és Párizsban az École libre des Sciences Politiques-ot.
1939-től a magyar királyi Külügyminisztériumban, annak jogi, útlevél- és sajtóosztályán dolgozott, majd Bárdossy, Kállay és Ghyczy külügyminiszterek személyi titkára lett. Történelmi tény, hogy Kállay Miklós mint miniszterelnök 1944. március 19-én Fáy Gedeon segítségével menekült át a Várból a budapesti török követségre. Kállay haláláig nagyra becsülte egykori fiatal titkárát, aki egy rövid ideig még a felvidéki magyarság külügyi referenseként működött, de a nyilas hatalomátvételkor, 1944 októberében illegalitásba vonult. Átmenekült a fronton az orosz csapatokhoz, ahol 1946. februárig védőőrizetben tartották.
Ezt követően a Külügyminisztériumban igazolták. 1946 végétől a bukaresti magyar követségen első beosztott ügyvivőként segítette az erdélyi magyar egyházakat, iskolákat és Márton Áron püspököt, ami miatt a románok elől menekülnie kellett.
Így került emigrációba. 1948 végétől Rómában, majd Párizsban tartózkodott, majd nyolc évet Londonban töltött mint a BBC magyar osztályának a hírszerkesztője. Londonban angol ügyvédi képesítést is szerzett. A magyar forradalom után 1957-ben Münchenbe költözött, ahol a Szabad Európa Rádió hírszerkesztője lett. Itt teológiai felkészültsége folytán lehetőséget kapott arra is, hogy Isten igéjét az éter hullámain át hirdesse.
Miután 1959-ben megházasodott, feleségével New Yorkba költözött, ahol 7 éven át a biztosítási szakmában és fordítóként, majd ismét Münchenbe térve, magyar, német és angol okleveles tolmácsként tevékenykedett.
Mivel nem az én tisztem Fáy Gedeon politikai és közéleti pályafutásának, olykor alantas támadásokkal szembenéző nehéz küzdelmeinek az elemzése, ezért a földi pálya után e keresztyén lovagnak és egykori vezérlő kommendátornak a lelki arcélét szeretném az őt gyászoló és búcsúztató gyülekezetnek bemutatni.
Lelki ember volt. Ez a jelző sajnos nem természetes még a lovagi renden belül sem. Ő volt a nagy kivétel, ő állt azon az erkölcsi magaslaton, amelynek révén példaképünkké vált.
Rendünk kormányzásában a lelki-szellemi kincset mindennél értékesebbnek tartotta.
Amint felvételt nyert 1957-ben a Rendünkbe, egész lényével a Rendi Regulát tartotta szeme előtt. Jogi lovagként, majd kommendátor-helyettesként egészen a vezérlő kommendátori méltóságig ezt a tisztet nem magas rangnak, hanem szolgálatnak tekintette. A Rendi Regula őre és szigorú megtartója volt, miközben az Istentől kapott lelki ajándékait szerénységgel, tapintatossággal és ha ellentmondásnak tűnik is – grandseigneuri alázattal tudta ötvözni.
Élő Krisztus-hite volt. Számára valóság lett Jézus Krisztus golgotai váltságműve, megtapasztalt valósággá vált a hit által történő megigazulás is. Lutherrel és Kálvinnal együtt vallotta, hogy az ember „simul iustus et peccator”, vagyis egyszerre igaz és bűnös, de tudta, hogy sola fide, sola gratia a solus és iustus Krisztus diadalmaskodhat mibennünk.
Apostoli lelkülettel és hivatástudattal szolgált nemcsak Rendünk soraiban, hanem a rádió és a sajtó sokszor ellentmondásos és tülekedő birodalmában is. Ezért vállalt cikkeket és igetanulmányokat a külföldön kiadott Harang című folyóiratban és a rádió adásaiban is.
Csaknem harminc évig volt presbitere a müncheni magyar, majd magyar nyelvű német protestáns gyülekezetnek.
Vallásos elmélkedéseit sokszor feszült légkörben kellett megtartania, de a hallgatóságot meggyőzte a választott bibliai ige szavaival: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől féljek? Az Úr az én életemnek az erőssége, mitől rettegjek?” – idézte a 27. zsoltár személyes átéléssel tolmácsolt szavait. A Hittudományi Egyetemen egy ízben nekem dedikált fent idézett áhítatát ezekkel a mondatokkal fejezte be: „Senki sem kívánhatja tőlünk, hogy hősnek mutatkozzunk, vagy annak képzeljük magunkat, aki határozottan kijelenti, hogy ő bizony nem fél senkitől vagy semmitől. Az aggódás önmagunkért és szeretteinkért nem szégyen, ha jogos. A gyengeség, az emberi gyarlóság sem az. De ha Krisztus irgalmából felülkerekedik a kétkedőben az istenhit, akkor megtanul bátran bízni a Mindenhatóban. Akkor Ésaiás próféta tanúsága szerint maga Isten így szól lélekben hozzád: 'Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened. Megerősítlek, sőt meg is segítlek és igazságom jobbjával támogatlak'. Akkor nyugodtan és bátran vallod: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!”
Fáy kommendátorunk, mint Krisztusban hívő lélek, egyúttal ökumenikus keresztény is volt. A BBC-ben, illetve a Szabad Európa Rádióban elhangzott igehirdetései, amelyeknek több kötetét annak idején rám, mint teológiai tanárra bízta, arról tanúskodnak, hogy mint hithű protestáns, ráérzett az idők jeleire, és tudta, hogy csak akkor lesz létjogosultsága az egyháznak és a Johannita Rendnek is az új társadalomban, ha kaput nyit az egész világkereszténység, sőt a szekuláris világ felé is, és felekezeti sovinizmus helyett a teremtő és megváltó Isten mindent átfogó szeretetét hirdeti meg a sok próbán átment és még sok próbára váró emberiség számára.
Tudta, és saját tapasztalatai alapján is vallotta, hogy régi örökségként a mi nemzedékünket is erősen megosztja a felekezetek különbözősége. A protestantizmus ősi szembenállása a római katolicizmus tantételeivel napjainkban ugyan mérséklődött, és Róma oldaláról is jóval több a megértés Luther és Kálvin reformátori tanítása iránt. De éppen ez a fejlődés tette világossá számára, hogy családjainkban egyedül járható út az ökumenikus lelkület, egymás tradícióinak a tiszteletben tartása és értékelése.
A felekezeti elfogultságon felülemelkedő ökumenikus nyitottságot halála után is megköszönjük szeretett lovagtársunknak.
Végül egy szót az örökkévalóságba távozott Fáy Gedeon egyik utolsó testamentumáról.
Kezembe adta kétoldalas bizonyságtételét „Krisztus feltámadásának bizonyosságáról”. Mintha ez a regensburgi kórházból végső búcsút vevő lélek hozzánk intézett utolsó hitvallása lenne, hadd idézzem saját szavait. „Vajon miért oly fontos neked és nekem a Krisztus feltámadásának bizonyosságába vetett hit? Egyrészt azért, mert az ő feltámadása és a mi halálból életre ébresztésünk reménye között a legszorosabb okozati összefüggés van... Ha Krisztus nem halt volna meg bűneinkért, és nem támadott volna fel a halálból, akkor nem békített volna ki bennünket Istennel. Megváltás nélkül ma is bűneinkben élnénk, és kárhozat volna osztályrészünk. De mindez nincs így: ha hiszünk Istenben, és őszintén megbánjuk bűneinket, akkor az ő kegyelméből bűnbocsánatot nyerünk és miénk az örök élet reménysége. Ezért legyen Krisztusnak hála, dicséret és dicsőség ...”
Köszönjük utolsó üzenetedet, Gida bácsi!
A negyven év kommunista rabságából felszabadult magyarországi johanniták első vezérlő kommendátorának emléke előtt ma este a hálás köszönet szavával hajtja meg fejét a Johannita Rend Magyar Tagozata.
Budapest, 2006. február 22.
Fabiny Tibor
